Minden hetyei blog úgy kezdődik, hogy Hetye… Ebben az esetben Vivaldi és az évszakok, egy korai reggeli, egy kedves kávé, némi beszélgetés, Buble, Macy Gray, 3-4 szál cigaretta, avagy kezd elindulni a nap… Aminek ugyanúgy nem tudom a végét, mint a tegnapinak. Ez utóbbi egy nagy kollektív pihenés volt, a kocsma felfedezése már vetekedett Micimackó Északi-sark felfedező túrájával... vagyis ez volt a legnagyobb kaland. A legszebb pedig az ~23 perc volt, amelyet a telek végében lévő vadászlesen töltöttem 3-4 méter magasan, a kukoricás fölött, gyönyörű vöröses naplementét nézve a végtelenben, miközben a világ legszebb teremtményével beszéltem telefonon… Szeretném látni, érezni, ott lenni vele, nézni, csodálni, hallgatni, hogy elhiggyem, ez nem varázslat… Oly rég nem éreztem ilyet és ez több mint furcsa és jól, tudom ez még mindennek az eleje, de Isten bocsássa meg nekem, hogy irgalmatlanul tudok lelkesedni a dolgokért… Azt is érzem, hogy ez kölcsönös, de még csak most kezdjük megismerni egymást és még nem tudom, hogy ezt az érzékeny, pozitív lelket, hogyan lehet kinyitni, vagy már nyílik… Ráérünk megismerni egymást és ez oly szép és jó, hogy szinte nem is akarom, hogy megváltozzon, azt hiszem szerelmes vagyok, nem biztosan… :-) Érzem, hogy Ő az, akire egész életemben vártam… Majdnem egy könnycsepp jött most ki…
